Egyszer volt, hol nem volt, az angyalok karácsonyra készülődtek a Menyben. Főzték a szaloncukrot, sütötték a mézeskalácsot, a karácsonyi fánkot, csomagolták az ajándékokat a földi gyerekeknek. Mindenki nagyon igyekezett, kivéve Fannit, aki a legfiatalabb volt közöttük, mindenbe beleütötte az orrát, mindent elrontott. A mézeskalácsot például alig vették ki a sütőből, azon melegében felfalta. Olyan torkos volt, hogy nem tudott ellenállni se a mézeskalácsnak, se a fánknak, se a szaloncukornak. Nos, nem nehéz kitalálni, mi történt vele. Szörnyű hascsikarást kapott. Próbált segíteni a többieknek, de a hasa egyre jobban fájt. Nem bírta tovább, le kellett ülnie. Egy kis bárányfelhőre telepedett, és a fájó hasát tapogatta. Óriási könnyek potyogtak a szeméből. Szegény Fanni! Ahogy így üldögélt magában csillagporfoltos orral, nagyon elesettnek látszott. Szent Miklós megsajnálta.
- Nézzük csak, nézzük! Mi a baj? – kérdezte barátságosan- Szóval a hasad fáj. Gyere velem! Adok rá valami orvosságot. - így szólt Szent Miklós, és kézen fogva elvitte magával Fannit. Egy másik felhőbe mentek. Itt őrizte Szent Miklós az orvosságosszekrényt. Kitöltött egy evőkanál hascsikarás-csillapítót, és beadta Fanninak. Alig telt el fél óra, és Fanni máris sokkal jobban érezte magát. Elment hát a zeneórára a többi angyallal együtt. Szent Miklós figyelmesen hallgatta az éneklő, flótázó angyalokat, köztük Fanni is, aki ott fuvolázott a közelében. Egyszerre csak furcsa hangokra lett figyelmes. Tölcsért formált tenyeréből a füle köré, úgy hallgatózott.
- Ki játszik ilyen szörnyű hamisan? – kérdezte. A kis Fanni hiába próbált elbújni hirtelen az egyik szomszédja, egy magasabb angyal háta mögé, Szent Miklós észre vette.
– Ejnye, Fanni! – mondta – úgy játszol, mintha a flótádnak volna hascsikarása, nem pedig neked. Gyere vissza inkább holnap, addig pedig gyakorolj! Szegény kis Fanni nagyon szomorú lett. Félrehúzódott egy felhő szélére, és onnan hallgatta az angyalok zenéjét, amely olyan lágy volt, olyan andalító, hogy menten elaludt tőle…
És ahogyan elaludt, azonnal le is bukfencezett a felhő széléről. Azt se tudta, hol van, mi történik vele, csak esett, esett le a föld felé. Alig volt pár méter hátra, amikor eszébe jutottak a szárnyai. Szerencsére még idejében kiterjesztette őket, és így egyetlen porcikáját sem törte össze. Éppen egy hóbuckára huppant. Körülnézett. Látta, hogy a távolból egy hóval borított kis város fényei pislognak feléje…
Fanni nagyon kíváncsi volt, milyen is lehet a Föld. Amikor meglátta az első kivilágított ablakot, gyorsan bekukkantott rajta. Égő gyertyákkal feldíszített óriási, csodás karácsonyfát látott a szoba közepén, körülötte sok-sok játékot. Egy kisfiú lépett be a szobába. Péternek hívták. Lehajolt a játékmackójáért, és amikor fölnézett az ablakra, megpillantotta Fannit.
- Ejnye! - gondolta - biztosan álmodom. Péter megdörzsölte a szemét, és Fanni eltűnt. Otthagyott azonban egy kis csillagporfoltot, amely az orráról ragadt az üvegre.
Azon az estén elvitték Pétert a szülei a karácsonyi istentiszteletre. A templomba vezető Úton Péter újra meglátta Fannit. boldogan mutatta szüleinek. Még föl is kiáltott: - Nézzétek! Nézzétek! Ott van az én angyalom. És ott van a havon a csillagpor is! - Jól van - mondta az anyja elnéző türelemmel. - De most sietnünk kell, különben elkésünk. Péter és szülei beléptek a templomba. Péter szerette hallgatni a templomi énekeket. Az imádság végeztével a kórus rázendített: "Csendes éj, szentsége éj..." Péter egy csodálatos hangot hallott egy ezüsthangot, amely mindenek fölött szárnyalt. Ámulva nézett körül. Egy oszlop tetején, éppen a mennyezet alatt meglátta Fannit. Ő énekelt olyan csodálatosan. Péter boldogan mosolygott feléje, és az anyja visszamosolygott rá. Fanni még azon az éjszakán felszállt a mennybe, ahol már nagyon keresték. A földi kirándulás nem volt hiábavaló. Sikerült barátságot kötnie egy kisfiúval, Péterrel, és megtudta, hogy a Földön is jó lenni mikor énekkel magasztalja mindenki az Urat. Ráadásul sikerült fölfedezni a saját hangját, azt hogy milyen szépen tud énekelni. Szent Miklós örülni fog - mosolyodott el - holnap eléneklem neki a kedvenc karácsonyi énekemet: "Csendes éj, szentséges éj, kisdednek álma mély..."
forrás: Csiribiri
Gabriella
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: advent. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: advent. Összes bejegyzés megjelenítése
2010. december 10., péntek
9. mese
Andrea Werfl: Panna kívánsága
Hideg téli este volt. Nagy pelyhekben esett a hó. A kertet, az utcákat s a közeli szántókat puha, fehér takaró fedte be. Panna csodálattal, örömtől csillogó tekintettel figyelte, hogy táncolnak alá vidáman a hópelyhek, s miként változik át a kopár, szürke, szomorú vidék varázslatos, különös világgá. Anyától tudta, hogy ilyenkor, az első hóesés idején minden gyereknek egy kívánsága teljesül. Miközben a hideg ablakhoz nyomta orrocskáját, s belehelte az üveget, azon töprengett, hogy mit is kívánhatna. Nem jutott eszébe semmi. Nagyot sóhajtva lemászott a fotel karfájáról, ahol eddig térdelt, s kiment a konyhába.
Anya és Gyuri beszélgettek, miközben a sütőben sült az édes húsú, finom tök, a serpenyőben pirult a gesztenye, a kannában eperillatú tea gőzölgött. A két felnőtt állt a tűzhely mellett, s láthatólag nem vették észre, hogy őket figyeli. A lámpa narancsos fénye szinte mosolyogva ölelte körbe kettejüket, s Panna úgy döntött, hogy nekik nem kívánhat semmit, mert mindenük megvan.
Az előszobában megkereste a szépen faragott sámlit, odahúzta a kályhához és leült.
– Mit kívánhatnék, Kályhácskám? Amit én szeretnék, azt a Karácsonyi tündérek és Moha bácsi elhozza, mert Anya szerint jó gyerek voltam. Persze annyi, de annyi minden van még, amire vágyom! Számtalan játék, sok-sok érdekes, izgalmas könyv, kifestő, festék, illatos gyurma, filctoll… Mégis… kívánni szeretnék valamit! Valami mást!
A cserépkályha elgondolkodva duruzsolt. A belsejében égő tűz ropogva fellobbant, majd így szólt:
– Panna, tudom jól, hogy minden kisgyereknek számtalan vágya, kívánsága van. A világ színes, érdekes, tele van csodákkal, felfedeznivaló is akad benne épp elég. Tudom azt is, hogy szíved szerint az egész világot kérnéd! Mégis… bizonyára van valahol a szíved egyik titkos zugában olyan kívánság, amely nem játék után sóvárog. Gondolkodj egy kicsit!
– Jaj, Kályhácska! Nem jut eszembe semmi! – elszontyolodva simogatta meg a kályha meleg oldalát. Hozzábújt, fejét nekitámasztotta.
– Ne szomorkodj, Pannám! Érzem én, hogy ezt az egy kívánságodat nem pazarolod el, s olyasmit kívánsz majd, amely igazán a szívedből fakad!
Ekkor jutott eszébe GombóC, a makacs, öntörvényű fekete cica. Az önfejű kisállat fogta magát egy novembervégi napon és vándorbotot ragadva, nagy titokban világgá ment. Hogy hová ment, s miért mondott búcsút otthonának, csak Heki kutya tudta, de ő mélyen hallgatott, ha vallatóra fogták. GombóC távozásával mély szomorúságot okozott hármójuknak. Napokig keresték, hetekig szólongatták, s ha a faluban egy hozzá hasonló cicát láttak kóborolni, mindig azt hitték, hogy Ő az. Futottak utána, hiába… Minden alkalommal csalódottan vették tudomásul, hogy nem GombóCra akadtak rá.
Esténként sírdogálva faggatta anyját, hogy miért hagyta el őt a játszópajtása, miért ment világgá, amikor szereti és sokat játszott vele. Nagyon nehezen csitult benne a fájdalom, a bánat. Igazából sosem felejtette el, sokat álmodott vele, róla. Sokszor eszébe jutott, hogy merre járhat, mit csinálhat. Anya azt mondta, hogy bizonyára hívta a nagyvilág, a kóborló macskák csábították titkos, rejtélyes utakra vagy az új és idegen szagok, illatok, a szélben zörgő-sustorgó kukoricás hívták kalandra.
– Ugye, nincs semmi baja GombóCnak? – kérdezte egy estén.
– GombóC talpraesett, bátor cicus, Pannácskám! Tud vigyázni magára! Ne félj, nem esik bántódása!
– Miért nem akar hazajönni? Odakint hideg van, esik az eső, fúj a szél! Nemsokára itt a tél! Nem játszik vele senki! Nem simogatja, ápolja, óvja, eteti-itatja senki sem! És ha beteg lesz? Vagy ha nem talál ennivalót?
– Talán már Ő is bánja, hogy elment. Talán már visszavágyik! Hidd el, hazatér egy napon!
– Nem is szeret minket, úgy elment! – zokogta anyja ölébe akkor, lefekvés előtt.
Most, hogy eszébe jutott ez az emlék, újra könnybe lábadt a szeme. Hiányzott neki a kiscica. Nem tudta, hogy felejthette el Őt!
– Tudom már, Kályhácska! Tudom, mit kívánok!
– Igen? No, és mit kívánsz a táncoló hópelyhektől? Súgd meg nekem!
Panna megsúgta a duruzsoló kályhának a titkos kívánságát.
– Szaladj, Panna! Kérd meg a hópelyheket, hogy teljesítsék!
Felugrott a sámliról, s a felnőtteket elsodorva odaszaladt az ablakhoz. Behunyta szemeit, s némán mormolva útjára bocsájtotta a kívánságát.
Szenteste napja volt. A gerendaházat fenyőfa-, sült- és cukorillat járta át meg át. Kályhácska is vidáman dalolt. Csodaszép volt a karácsonyi ünneplőbe öltöztetett fácska tündöklő díszeivel, apró lámpafüzérével! Ágai alatt ajándékok várták a pillanatot, amikor feltárhatják, mit is rejtenek. Panna azonban mégsem volt felhőtlenül boldog. Nyughatatlanul szaladt egyik ablaktól a másikig. Leste a kertet, az utat, hogy vajon GombóC jön-e már?
Ám a cica nem tűnt fel sem a kerti utacska hólepte kövein, sem a pecu* ajtajában. Borzas fejecskéje nem bukkant elő sehonnan…
– Mi a baj, Panna? – kérdezgették, de nem felelt. Lassú mozdulattal bontogatta ajándékait, de figyelme minduntalan elkalandozott. Egész valójával feszülten figyelt. Egy hangra várt…
Már-már letett arról, hogy ma magához ölelheti elkódorgott pajtását, amikor odakintről halk és reszkető nyávogásra lett figyelmes!
– Anya! Anya! Gyuri! Hazatért GombóC! – sikkantotta boldogan és az ajtóhoz perdült.
Gyuri és Anya követték. Legnagyobb meglepetésükre a feltáruló ajtó fénypászmájában ott kuporgott GombóC. Mancsai közt megviselt batyu, babos kendőből kötve. Nyakában egy rongydarab, amolyan sálféle.
– Miááááúúúú! Pannácska, hazajöttem! – nyávogta s óriási sárga szemeivel bűnbánóan nézett rájuk. A kislány könnybelábadt szemmel felnyalábolta.
– Látod, látod! Ha nem mégy világgá, akkor Anya köthetett volna neked egy szépséges sálat meg sapkát! Most nem reszketnél, fáznál! Nagyon hiányoztál, csavargó! – magához ölelve bevitte a nappaliba. Meleg takaróba burkolta, tejet adott neki, s egy ínycsiklandóan finom krinolint tett elébe. Boldogan figyelte, ahogy GombóC falatozik.
– Jó itthon lenni, miáááú!
– Mesélsz majd arról, hogy merre jártál?
– Igen! Miááááúúú! – felelte a cica s lefetyelni kezdte a langyos tejet.
Panna most már igazán boldog volt. Teljesült a kívánsága.
Gyorsan repült az idő. Panna karácsonykor tovább maradhatott fenn, de eljött az idő, amikor végetért a játék és ágyba kellett bújnia. Helyére vitte GombóCot, elköszönt tőle, majd bemászott az ágyába és a takarója alá kucorodott. Anya meséje után jó éjszakát kívántak egymásnak, s a felnőttek is lefekvéshez kezdtek készülődni. Panna csak forgolódott, töprengett. Hiába volt álmos és ásított nagyokat, nyugtalanította egy kérdés. Végül felült az ágyban.
– Anya! Most már együtt maradunk örökre? Te, Gyuri, GombóC, Heki és én? Senki nem megy többé világgá? – kérdezte.
A felnőttek összenéztek. Odaléptek hozzá és megsimogatták a fejét.
Mielőtt válaszolhattak volna a kérdésére, álomport hintett szemeire a mélyülő est. Elaludt…
forrás: Csiribiri
Gabriella
Hideg téli este volt. Nagy pelyhekben esett a hó. A kertet, az utcákat s a közeli szántókat puha, fehér takaró fedte be. Panna csodálattal, örömtől csillogó tekintettel figyelte, hogy táncolnak alá vidáman a hópelyhek, s miként változik át a kopár, szürke, szomorú vidék varázslatos, különös világgá. Anyától tudta, hogy ilyenkor, az első hóesés idején minden gyereknek egy kívánsága teljesül. Miközben a hideg ablakhoz nyomta orrocskáját, s belehelte az üveget, azon töprengett, hogy mit is kívánhatna. Nem jutott eszébe semmi. Nagyot sóhajtva lemászott a fotel karfájáról, ahol eddig térdelt, s kiment a konyhába.
Anya és Gyuri beszélgettek, miközben a sütőben sült az édes húsú, finom tök, a serpenyőben pirult a gesztenye, a kannában eperillatú tea gőzölgött. A két felnőtt állt a tűzhely mellett, s láthatólag nem vették észre, hogy őket figyeli. A lámpa narancsos fénye szinte mosolyogva ölelte körbe kettejüket, s Panna úgy döntött, hogy nekik nem kívánhat semmit, mert mindenük megvan.
Az előszobában megkereste a szépen faragott sámlit, odahúzta a kályhához és leült.
– Mit kívánhatnék, Kályhácskám? Amit én szeretnék, azt a Karácsonyi tündérek és Moha bácsi elhozza, mert Anya szerint jó gyerek voltam. Persze annyi, de annyi minden van még, amire vágyom! Számtalan játék, sok-sok érdekes, izgalmas könyv, kifestő, festék, illatos gyurma, filctoll… Mégis… kívánni szeretnék valamit! Valami mást!
A cserépkályha elgondolkodva duruzsolt. A belsejében égő tűz ropogva fellobbant, majd így szólt:
– Panna, tudom jól, hogy minden kisgyereknek számtalan vágya, kívánsága van. A világ színes, érdekes, tele van csodákkal, felfedeznivaló is akad benne épp elég. Tudom azt is, hogy szíved szerint az egész világot kérnéd! Mégis… bizonyára van valahol a szíved egyik titkos zugában olyan kívánság, amely nem játék után sóvárog. Gondolkodj egy kicsit!
– Jaj, Kályhácska! Nem jut eszembe semmi! – elszontyolodva simogatta meg a kályha meleg oldalát. Hozzábújt, fejét nekitámasztotta.
– Ne szomorkodj, Pannám! Érzem én, hogy ezt az egy kívánságodat nem pazarolod el, s olyasmit kívánsz majd, amely igazán a szívedből fakad!
Ekkor jutott eszébe GombóC, a makacs, öntörvényű fekete cica. Az önfejű kisállat fogta magát egy novembervégi napon és vándorbotot ragadva, nagy titokban világgá ment. Hogy hová ment, s miért mondott búcsút otthonának, csak Heki kutya tudta, de ő mélyen hallgatott, ha vallatóra fogták. GombóC távozásával mély szomorúságot okozott hármójuknak. Napokig keresték, hetekig szólongatták, s ha a faluban egy hozzá hasonló cicát láttak kóborolni, mindig azt hitték, hogy Ő az. Futottak utána, hiába… Minden alkalommal csalódottan vették tudomásul, hogy nem GombóCra akadtak rá.
Esténként sírdogálva faggatta anyját, hogy miért hagyta el őt a játszópajtása, miért ment világgá, amikor szereti és sokat játszott vele. Nagyon nehezen csitult benne a fájdalom, a bánat. Igazából sosem felejtette el, sokat álmodott vele, róla. Sokszor eszébe jutott, hogy merre járhat, mit csinálhat. Anya azt mondta, hogy bizonyára hívta a nagyvilág, a kóborló macskák csábították titkos, rejtélyes utakra vagy az új és idegen szagok, illatok, a szélben zörgő-sustorgó kukoricás hívták kalandra.
– Ugye, nincs semmi baja GombóCnak? – kérdezte egy estén.
– GombóC talpraesett, bátor cicus, Pannácskám! Tud vigyázni magára! Ne félj, nem esik bántódása!
– Miért nem akar hazajönni? Odakint hideg van, esik az eső, fúj a szél! Nemsokára itt a tél! Nem játszik vele senki! Nem simogatja, ápolja, óvja, eteti-itatja senki sem! És ha beteg lesz? Vagy ha nem talál ennivalót?
– Talán már Ő is bánja, hogy elment. Talán már visszavágyik! Hidd el, hazatér egy napon!
– Nem is szeret minket, úgy elment! – zokogta anyja ölébe akkor, lefekvés előtt.
Most, hogy eszébe jutott ez az emlék, újra könnybe lábadt a szeme. Hiányzott neki a kiscica. Nem tudta, hogy felejthette el Őt!
– Tudom már, Kályhácska! Tudom, mit kívánok!
– Igen? No, és mit kívánsz a táncoló hópelyhektől? Súgd meg nekem!
Panna megsúgta a duruzsoló kályhának a titkos kívánságát.
– Szaladj, Panna! Kérd meg a hópelyheket, hogy teljesítsék!
Felugrott a sámliról, s a felnőtteket elsodorva odaszaladt az ablakhoz. Behunyta szemeit, s némán mormolva útjára bocsájtotta a kívánságát.
Szenteste napja volt. A gerendaházat fenyőfa-, sült- és cukorillat járta át meg át. Kályhácska is vidáman dalolt. Csodaszép volt a karácsonyi ünneplőbe öltöztetett fácska tündöklő díszeivel, apró lámpafüzérével! Ágai alatt ajándékok várták a pillanatot, amikor feltárhatják, mit is rejtenek. Panna azonban mégsem volt felhőtlenül boldog. Nyughatatlanul szaladt egyik ablaktól a másikig. Leste a kertet, az utat, hogy vajon GombóC jön-e már?
Ám a cica nem tűnt fel sem a kerti utacska hólepte kövein, sem a pecu* ajtajában. Borzas fejecskéje nem bukkant elő sehonnan…
– Mi a baj, Panna? – kérdezgették, de nem felelt. Lassú mozdulattal bontogatta ajándékait, de figyelme minduntalan elkalandozott. Egész valójával feszülten figyelt. Egy hangra várt…
Már-már letett arról, hogy ma magához ölelheti elkódorgott pajtását, amikor odakintről halk és reszkető nyávogásra lett figyelmes!
– Anya! Anya! Gyuri! Hazatért GombóC! – sikkantotta boldogan és az ajtóhoz perdült.
Gyuri és Anya követték. Legnagyobb meglepetésükre a feltáruló ajtó fénypászmájában ott kuporgott GombóC. Mancsai közt megviselt batyu, babos kendőből kötve. Nyakában egy rongydarab, amolyan sálféle.
– Miááááúúúú! Pannácska, hazajöttem! – nyávogta s óriási sárga szemeivel bűnbánóan nézett rájuk. A kislány könnybelábadt szemmel felnyalábolta.
– Látod, látod! Ha nem mégy világgá, akkor Anya köthetett volna neked egy szépséges sálat meg sapkát! Most nem reszketnél, fáznál! Nagyon hiányoztál, csavargó! – magához ölelve bevitte a nappaliba. Meleg takaróba burkolta, tejet adott neki, s egy ínycsiklandóan finom krinolint tett elébe. Boldogan figyelte, ahogy GombóC falatozik.
– Jó itthon lenni, miáááú!
– Mesélsz majd arról, hogy merre jártál?
– Igen! Miááááúúú! – felelte a cica s lefetyelni kezdte a langyos tejet.
Panna most már igazán boldog volt. Teljesült a kívánsága.
Gyorsan repült az idő. Panna karácsonykor tovább maradhatott fenn, de eljött az idő, amikor végetért a játék és ágyba kellett bújnia. Helyére vitte GombóCot, elköszönt tőle, majd bemászott az ágyába és a takarója alá kucorodott. Anya meséje után jó éjszakát kívántak egymásnak, s a felnőttek is lefekvéshez kezdtek készülődni. Panna csak forgolódott, töprengett. Hiába volt álmos és ásított nagyokat, nyugtalanította egy kérdés. Végül felült az ágyban.
– Anya! Most már együtt maradunk örökre? Te, Gyuri, GombóC, Heki és én? Senki nem megy többé világgá? – kérdezte.
A felnőttek összenéztek. Odaléptek hozzá és megsimogatták a fejét.
Mielőtt válaszolhattak volna a kérdésére, álomport hintett szemeire a mélyülő est. Elaludt…
forrás: Csiribiri
Gabriella
8. mese
Német mese alapján: A Mikulásvirág-tündér
Földanya még egyszer végigpillantott a puha, meleg ágyacskájukban fekvő virággyermekein. A legtöbbjük még aludt, de az egyik kis fehér virággyermek szeme még nyitva volt.
Földanya megsimogatta a fejecskéjét, és így szólt:
- Ideje aludnod. Különben nem pihened ki magad, mire beköszönt a tavasz, és későn ébredsz fel. Ugye, azt nem szeretnéd?
A kis tündér a fejét rázta:
- Nem, Földanya – suttogta –, csak sehogy sem tudok elaludni, de sejtelmem sincs, hogy miért.
- Elmesélek neked egy karácsonyi történetet – mondta a Földanya, miközben mosolyogva az ágya szélére ült. – Réges-régen, egy ugyanolyan karácsonyestén, mint a mai, a csillaggyerekek a szokottnál egy kicsivel több csillagfényt kaptak, hogy az ünnep tiszteltére csillagjaink még sziporkázóbban tündökölhessenek, az égen. Csakhogy az egyik csillagkislány nem fényesítette kis a csillagát, mert nem akart az égen ragyogni. Le szeretett volna menni a földre, hogy megnézze, hogyan ünneplik a karácsonyt az emberek. Levetette hát magát az égről, és szédítő sebességgel süvített a föld felé.
- Odanézzetek! – kiáltották az emberek. – Hulló csillag! – Elnevezték karácsonyi csillagnak. A karácsonyi csillag nagyon ritka, de ha látsz egyet, és kívánsz tőle valamit, a kívánságod teljesül.
- Ez igaz? – kérdezte izgatottan a virággyermek. Földanya mosolyogva bólintott, és betakargatta.
- Igen, igaz. De most már tényleg aludnod kell. Álmodj a karácsonyi csillagról!
Mikor Földanya kicsivel később kiment a szobából, a virággyermek még mindig nem merült álomba. Szobájának apró ablakán át fürkészte az eget. Arról ábrándozott, hogy meglátja a karácsonyi csillagot. Pontosan tudta, mit kívánna tőle. Türelmének meglett a jutalma, mert hirtelen egy csillag száguldott át az égen. A virággyermek utána kiáltott:
- Karácsonyi csillag szeretnék lenni!
Föld alatti szobácskáját egyszerre fény árasztotta el, és ott termett előtte egy varázslatos szépségű virágtündér. Mosolyogva szólította meg a kis virággyermeket:
- A kívánságod teljesül. Mostantól te leszel a gyönyörű piros mikulásvirág, amelyik karácsonykor az emberek otthonában virít. Vörösen sugárzó virágod teljesebbé teszi az ünnep melegét.
A kis virággyermek hálásan tekintett a tündérre, de mielőtt köszönetet mondhatott volna, máris mikulásvirággá változott, és ott pompázott a karácsonyfa mellett.
- Ó! – kiáltott fel a mikulásvirág-tündér. – Végre én is megünnepelhetem a karácsonyt, akárcsak az emberek. Mindenkinek szép karácsonyt és boldog új évet kívánok!
Gabriella
Földanya még egyszer végigpillantott a puha, meleg ágyacskájukban fekvő virággyermekein. A legtöbbjük még aludt, de az egyik kis fehér virággyermek szeme még nyitva volt.
Földanya megsimogatta a fejecskéjét, és így szólt:
- Ideje aludnod. Különben nem pihened ki magad, mire beköszönt a tavasz, és későn ébredsz fel. Ugye, azt nem szeretnéd?
A kis tündér a fejét rázta:
- Nem, Földanya – suttogta –, csak sehogy sem tudok elaludni, de sejtelmem sincs, hogy miért.
- Elmesélek neked egy karácsonyi történetet – mondta a Földanya, miközben mosolyogva az ágya szélére ült. – Réges-régen, egy ugyanolyan karácsonyestén, mint a mai, a csillaggyerekek a szokottnál egy kicsivel több csillagfényt kaptak, hogy az ünnep tiszteltére csillagjaink még sziporkázóbban tündökölhessenek, az égen. Csakhogy az egyik csillagkislány nem fényesítette kis a csillagát, mert nem akart az égen ragyogni. Le szeretett volna menni a földre, hogy megnézze, hogyan ünneplik a karácsonyt az emberek. Levetette hát magát az égről, és szédítő sebességgel süvített a föld felé.
- Odanézzetek! – kiáltották az emberek. – Hulló csillag! – Elnevezték karácsonyi csillagnak. A karácsonyi csillag nagyon ritka, de ha látsz egyet, és kívánsz tőle valamit, a kívánságod teljesül.
- Ez igaz? – kérdezte izgatottan a virággyermek. Földanya mosolyogva bólintott, és betakargatta.
- Igen, igaz. De most már tényleg aludnod kell. Álmodj a karácsonyi csillagról!
Mikor Földanya kicsivel később kiment a szobából, a virággyermek még mindig nem merült álomba. Szobájának apró ablakán át fürkészte az eget. Arról ábrándozott, hogy meglátja a karácsonyi csillagot. Pontosan tudta, mit kívánna tőle. Türelmének meglett a jutalma, mert hirtelen egy csillag száguldott át az égen. A virággyermek utána kiáltott:
- Karácsonyi csillag szeretnék lenni!
Föld alatti szobácskáját egyszerre fény árasztotta el, és ott termett előtte egy varázslatos szépségű virágtündér. Mosolyogva szólította meg a kis virággyermeket:
- A kívánságod teljesül. Mostantól te leszel a gyönyörű piros mikulásvirág, amelyik karácsonykor az emberek otthonában virít. Vörösen sugárzó virágod teljesebbé teszi az ünnep melegét.
A kis virággyermek hálásan tekintett a tündérre, de mielőtt köszönetet mondhatott volna, máris mikulásvirággá változott, és ott pompázott a karácsonyfa mellett.
- Ó! – kiáltott fel a mikulásvirág-tündér. – Végre én is megünnepelhetem a karácsonyt, akárcsak az emberek. Mindenkinek szép karácsonyt és boldog új évet kívánok!
Gabriella
7. mese
Bartók Julianna: A hiú hóember
Régen volt, talán el se hiszitek, hogy megtörtént, de azért szeretném most nektek elmesélni történetemet.
Egy hideg, téli napon esett meg a dolog, hideg volt bizony, olyan hideg, hogy pirosra csípte a fagy az orrom hegyét. Hóembert építettem kint az udvarunkon, tudjátok: szép, nagy hólabdákat formáztam, egymásra raktam őket, aztán elcsentem a konyhából egy hatalmas répát orrnak, meg két darab kavicsot a hóember szemének. Ahogy nagy buzgón illesztem helyére a répaorrot, a hóember megszólalt.
- Ez nekem nem tetszik - mondta morogva.
Szó, ami szó, meglepődtem, merthogy ki hallott már olyat, hogy egy hóember hiú legyen. Azért válaszoltam.
- Miért nem? Ez egy méltóságteljes, büszke, nagy orr. Illetve nagy répa - tettem hozzá halkabban.
- Akkor sem tetszik - mondta a hóember. - Hozz egy másikat!
Mit tehettem hát, térültem-fordultam, szereztem egy kisebbet. De az sem volt jó. A hiú hóember egyre csak zsörtölődött, kényeskedett, és egyszer csak elfogyott a répakészlet a konyhában!
Mondtam a hóembernek:
- Be kell mennem a városba a piacra új adag répáért. Ami itthon volt, azt már mindet felpróbáltuk.
A hóember morgott valamit, de nem volt más választása, mint türelmesen várni, míg megjövök.
Felkerekedtem hát, és elindultam a városba. Messze laktunk, kint a pusztában, így nagyon hosszú időbe telt, mire odaértem. Aztán mire megtaláltam a piacot, eleredt az eső. Aztán meg kitört a vihar, és úgy ömlött az áldás az égből, mintha végleg kilyukadt volna az Úristen dézsája. Mire elállt, és visszaértem az udvarunkba, csak egy nagy tócsa, és benne két darab kavics maradt ott, ahol a hóember állt valamikor. Megsajnáltam szegényt, letérdeltem mellé, és megmutattam neki a zsákomban az új répákat.
- Látod, ha nem lettél volna ilyen hiú, megelégedtél volna azokkal az orrokkal. Most nézd meg, itt vannak a szebbnél szebb répák, és te nem vagy sehol!
Szomorú voltam, hogy így járt a hiú hóember, de a következő télen ismét találkoztunk, és akkor már boldogan fogadta az első orrot, amit a szeme alá biggyesztettem. És mindketten felnevettünk, hogy milyen buták is a hóemberek!
forrás: csiribiri
Gabriella
2010. december 6., hétfő
6. mese
Bartócz Ilona: Jön a Mikulás!
Azon a télen korán leesett a hó. A Nyuszi elgondolkozva ballagott az erdőszélen, a kopasz bokrok mentén, és éppen arra gondolt, hogy csöppet sem szereti a havat. A hó alól olyan nehéz kikaparni az ennivalót, elbújni is alig-alig lehet, márpedig egy Nyuszi életében gyakran előfordul, hogy rejtőzködni kell. A hó világos volt, a Nyuszi gondolatai meg sötétek. Egyszer csak zajt hallott, megállt, hegyezte a két tapsifülét. Mi ez a zaj? Valami pattog… Beleszimatolt a levegőbe: füstöt érzett. Egy kicsit félt a Nyuszi, de kíváncsisága legyőzte a félelmet, s indult arrafelé, ahonnan a zajt hallotta. Egy vén tölgyfa alá ért. A tölgyfa alatt Barna Mackó szorgoskodott, tüzet rakott éppen, pattogtak a tűzre rakott száraz gallyat, vékony kis füstcsík szállt a magasba.
- Jó napot, Barna Mackó! – köszönt a Nyuszi. – Látom, tüzet raksz. Minek az a tűz?
- Jó napot Nyuszi! Hogy minek a tűz? Ma jön a Mikulás, remélem, ajándékot is hoz majd. Lehet, hogy fázni fog a lába, gondoltam, hadd melegítse meg a tűznél… És, ha már ég a tűz, főzök neki egy kis levest. Mondd csak, nem adnál a Mikulás-levesbe egy-két káposztalevélkét?
- Szíves örömest – mondta a Nyuszi –, hazaszaladok érte!
Ugrott a Nyuszi, futott a káposztalevelekért. Mire visszatért a tölgyfa alá, fényesen égett a tűz, és Barna Mackó mellett Mókus ugrándozott.
- Én makkocskát hoztam a Mikulás-levesbe! – kiáltotta, mikor meglátta Nyuszit. – Nagyon finom lesz ez a leves!
- Magam is úgy gondolom – mondta Nyuszi, és beledobta a káposztaleveleket a csuporba, melyet Barna Mackó a tűz fölé akasztott.
- Szóljunk Őzikének is! Mókus, ugrándozz el Őzikéért!
Mókus fürgén pattant, ugrott egyik ágról a másikra, s hamarosan visszatért Őzikével.
- Illatos füvecskét hoztam a Mikulás-levesbe! – mondta Őzike. – Kisróka még nincs itt?
Kisróka semmit sem tud hozni a Mikulás-leveshez – mondta Nyuszi. – Ne is hívjuk ide!
- De bizony idehívjuk! – mordult föl Barna Mackó. – Idehívunk mindenkit az erdőből és a mezőről is, akár tud hozni valamit a Mikulás-levesbe, akár nem! Meghívjuk Kisrókát, Mezei Egeret, Kisfarkast, Kismadarat; bízd csak rám, Nyuszi, tudom én, hogy a Mikulás még a levesnél is jobban szereti, ha együtt várunk rá itt a tűz körül!
Nyuszi megbillegette a bal fülét:
- Ahogy akarod, Barna Mackó! Te raktad a tüzet, te kavarod a levest, te hívd meg a vendégeket is.
Az erdei apróságok hamarosan mind megérkeztek: Egérke búzát hozott a Mikulás-levesbe, Kismadár fenyőmagot, Kisróka és Kisfarkas meg sok-sok száraz gallyat gyűjtött, hogy minél fényesebben égjen a tűz.
És a fényes tűz körül ülve akkor este együtt várták a Mikulást.
Azon a télen korán leesett a hó. A Nyuszi elgondolkozva ballagott az erdőszélen, a kopasz bokrok mentén, és éppen arra gondolt, hogy csöppet sem szereti a havat. A hó alól olyan nehéz kikaparni az ennivalót, elbújni is alig-alig lehet, márpedig egy Nyuszi életében gyakran előfordul, hogy rejtőzködni kell. A hó világos volt, a Nyuszi gondolatai meg sötétek. Egyszer csak zajt hallott, megállt, hegyezte a két tapsifülét. Mi ez a zaj? Valami pattog… Beleszimatolt a levegőbe: füstöt érzett. Egy kicsit félt a Nyuszi, de kíváncsisága legyőzte a félelmet, s indult arrafelé, ahonnan a zajt hallotta. Egy vén tölgyfa alá ért. A tölgyfa alatt Barna Mackó szorgoskodott, tüzet rakott éppen, pattogtak a tűzre rakott száraz gallyat, vékony kis füstcsík szállt a magasba.
- Jó napot, Barna Mackó! – köszönt a Nyuszi. – Látom, tüzet raksz. Minek az a tűz?
- Jó napot Nyuszi! Hogy minek a tűz? Ma jön a Mikulás, remélem, ajándékot is hoz majd. Lehet, hogy fázni fog a lába, gondoltam, hadd melegítse meg a tűznél… És, ha már ég a tűz, főzök neki egy kis levest. Mondd csak, nem adnál a Mikulás-levesbe egy-két káposztalevélkét?
- Szíves örömest – mondta a Nyuszi –, hazaszaladok érte!
Ugrott a Nyuszi, futott a káposztalevelekért. Mire visszatért a tölgyfa alá, fényesen égett a tűz, és Barna Mackó mellett Mókus ugrándozott.
- Én makkocskát hoztam a Mikulás-levesbe! – kiáltotta, mikor meglátta Nyuszit. – Nagyon finom lesz ez a leves!
- Magam is úgy gondolom – mondta Nyuszi, és beledobta a káposztaleveleket a csuporba, melyet Barna Mackó a tűz fölé akasztott.
- Szóljunk Őzikének is! Mókus, ugrándozz el Őzikéért!
Mókus fürgén pattant, ugrott egyik ágról a másikra, s hamarosan visszatért Őzikével.
- Illatos füvecskét hoztam a Mikulás-levesbe! – mondta Őzike. – Kisróka még nincs itt?
Kisróka semmit sem tud hozni a Mikulás-leveshez – mondta Nyuszi. – Ne is hívjuk ide!
- De bizony idehívjuk! – mordult föl Barna Mackó. – Idehívunk mindenkit az erdőből és a mezőről is, akár tud hozni valamit a Mikulás-levesbe, akár nem! Meghívjuk Kisrókát, Mezei Egeret, Kisfarkast, Kismadarat; bízd csak rám, Nyuszi, tudom én, hogy a Mikulás még a levesnél is jobban szereti, ha együtt várunk rá itt a tűz körül!
Nyuszi megbillegette a bal fülét:
- Ahogy akarod, Barna Mackó! Te raktad a tüzet, te kavarod a levest, te hívd meg a vendégeket is.
Az erdei apróságok hamarosan mind megérkeztek: Egérke búzát hozott a Mikulás-levesbe, Kismadár fenyőmagot, Kisróka és Kisfarkas meg sok-sok száraz gallyat gyűjtött, hogy minél fényesebben égjen a tűz.
És a fényes tűz körül ülve akkor este együtt várták a Mikulást.
2010. december 5., vasárnap
5. mese
Tél apó
Cigány mese
Egyszer volt, hol nem volt, egy sűrű erdő szélén volt egyszer egy házikó. Itt élt egy öregember meg egy öregasszony. Szegények voltak, de serényen dolgoztak. Megtakarított ki pénzecskéjüket egy harisnyaszárban tartották.
- Jól jön ez a kis pénz, ha majd kopog a tél – mondogatta mindig apóka, ha a harisnyaszárra nézett.
Egyszer aztán elment az erdőbe fát vágni, s anyóka egyedül maradt. Kopogtattak a házikó ajtaján. Egy vénséges vénember állt az ajtóban.
- Ki vagy Te, és mit akarsz, vénséges vénember? – kérdezte anyóka.
- Én vagyok a Tél apó, és alamizsnát kérnék tőled, öreganyó.
- Te vagy az, Tél? Akkor hát kerülj beljebb! Régóta gyűjtjük a pénzecskénket, hogy legyen, mire eljössz!
Azzal anyóka az öreg Tél kezébe nyomta a harisnyaszárat, benne a pénzecskével, amit keservese munkával kuporgattak az ura.
Mikor aztán apóka hazatért, anyóka vidáman újságolta:
- Itt járt a Tél, elvitte a pénzünket!
- Jaj, … jaj!- siránkozott az apóka. – Csak nem adtad oda valakinek az összespórolt pénzecskénket?
- De bizony odaadtam én! – siránkozott anyóka. – Te mondtad, hogy jól jön a pénz, ha majd bekopogtat a Tél…
- Koldusbotra jutottunk! – kesergett apóka. Nincs más hátra, szedjük a sátorfánkat, megyünk a nagyvilágba szerencsét próbálni.
Így is tettek. Nekiindultak a nagyvilágnak, otthagyták a házikót, csak az ajtót akasztották ki, azt vitték magukkal, hogy ne kelljen a puszta földön hálniuk, ha eljön az éjszaka.
Sűrű erdőben érte őket az éjszaka. Apóka kiválasztott egy dús lombú fát, annak az ágai közé felvitte az ajtót, s anyókával együtt szépen lefeküdtek rá. Hamarosan el is aludtak, s a hold már magasan járt az égen, mikor arra ébredtek, hogy a fa alatt zsiványok veszekednek a rablott kincseken. Mindegyik magának akarta a tenger sok kincset, a kapitányuk mérgében elkiáltotta magát?
- Hogy az ég szakadna rátok!
Apóka kapott az alkalmon: gondolt egyet, s a tolvajok közé hajított az ajtót. No, a rablóknak se kellett több! Ahányan voltak, annyifelé szaladtak, a tenger sok kincs meg ott maradt a fa alatt. Apóka és anyóka egykettőre lemászott a fáról, anyóka a kötényébe, apóka az iszákjába rakott annyi aranyat, drágakövet, amennyi csak belefért. Szépen hazaballagtak a házikóba, az ajtót beakasztották a helyére, s azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
Cigány mese
Egyszer volt, hol nem volt, egy sűrű erdő szélén volt egyszer egy házikó. Itt élt egy öregember meg egy öregasszony. Szegények voltak, de serényen dolgoztak. Megtakarított ki pénzecskéjüket egy harisnyaszárban tartották.
- Jól jön ez a kis pénz, ha majd kopog a tél – mondogatta mindig apóka, ha a harisnyaszárra nézett.
Egyszer aztán elment az erdőbe fát vágni, s anyóka egyedül maradt. Kopogtattak a házikó ajtaján. Egy vénséges vénember állt az ajtóban.
- Ki vagy Te, és mit akarsz, vénséges vénember? – kérdezte anyóka.
- Én vagyok a Tél apó, és alamizsnát kérnék tőled, öreganyó.
- Te vagy az, Tél? Akkor hát kerülj beljebb! Régóta gyűjtjük a pénzecskénket, hogy legyen, mire eljössz!
Azzal anyóka az öreg Tél kezébe nyomta a harisnyaszárat, benne a pénzecskével, amit keservese munkával kuporgattak az ura.
Mikor aztán apóka hazatért, anyóka vidáman újságolta:
- Itt járt a Tél, elvitte a pénzünket!
- Jaj, … jaj!- siránkozott az apóka. – Csak nem adtad oda valakinek az összespórolt pénzecskénket?
- De bizony odaadtam én! – siránkozott anyóka. – Te mondtad, hogy jól jön a pénz, ha majd bekopogtat a Tél…
- Koldusbotra jutottunk! – kesergett apóka. Nincs más hátra, szedjük a sátorfánkat, megyünk a nagyvilágba szerencsét próbálni.
Így is tettek. Nekiindultak a nagyvilágnak, otthagyták a házikót, csak az ajtót akasztották ki, azt vitték magukkal, hogy ne kelljen a puszta földön hálniuk, ha eljön az éjszaka.
Sűrű erdőben érte őket az éjszaka. Apóka kiválasztott egy dús lombú fát, annak az ágai közé felvitte az ajtót, s anyókával együtt szépen lefeküdtek rá. Hamarosan el is aludtak, s a hold már magasan járt az égen, mikor arra ébredtek, hogy a fa alatt zsiványok veszekednek a rablott kincseken. Mindegyik magának akarta a tenger sok kincset, a kapitányuk mérgében elkiáltotta magát?
- Hogy az ég szakadna rátok!
Apóka kapott az alkalmon: gondolt egyet, s a tolvajok közé hajított az ajtót. No, a rablóknak se kellett több! Ahányan voltak, annyifelé szaladtak, a tenger sok kincs meg ott maradt a fa alatt. Apóka és anyóka egykettőre lemászott a fáról, anyóka a kötényébe, apóka az iszákjába rakott annyi aranyat, drágakövet, amennyi csak belefért. Szépen hazaballagtak a házikóba, az ajtót beakasztották a helyére, s azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
2010. december 4., szombat
3. mese
Téli lakoma
Tél lett. Vastag hótakaró borította a földet. Az erdei állatok éheztek és fáztak.
Mit tett a kis sün? Tüzet rakott. Sütni való tököt vett elő. A tököt felvágta, magvait kikaparta, húsát kis darabokra vágta. A tökdarabokat megsütötte. A tökmagot megpörkölte.
Mit tett ezután a kis sün? Hócipőt húzott, bundát öltött, és a fejét bekötötte kockás sáljával. Az illatozó sülttök-darabokat tálcára rakta, és kiült odúja elé.
- Itt a finom, forró mézízű eledel! - rikkantotta.
A vidám kínálgatásra odasereglettek az állatok? A róka, a farkas, a vadkan és a két fia, a borz, az őz s a nyúl.
A hangos sürgés-forgásra felébredt barlangjában Medve Pál.
- Brumma, brumma! Mi lehet ez? - indult a lakomázók felé.
Hű, de megörült a jó ételnek! Hat darabot falt fel belőle. Mikor vége lett a lakomának, örömében meghívta magához a kis sünt téli vendégnek.
A kis sün beköltzött medve Pálhoz.Pipázgattak, dominóztak, s hozzá pörkölt tökmagot rágtak.
Gabriella
Tél lett. Vastag hótakaró borította a földet. Az erdei állatok éheztek és fáztak.
Mit tett a kis sün? Tüzet rakott. Sütni való tököt vett elő. A tököt felvágta, magvait kikaparta, húsát kis darabokra vágta. A tökdarabokat megsütötte. A tökmagot megpörkölte.
Mit tett ezután a kis sün? Hócipőt húzott, bundát öltött, és a fejét bekötötte kockás sáljával. Az illatozó sülttök-darabokat tálcára rakta, és kiült odúja elé.
- Itt a finom, forró mézízű eledel! - rikkantotta.
A vidám kínálgatásra odasereglettek az állatok? A róka, a farkas, a vadkan és a két fia, a borz, az őz s a nyúl.
A hangos sürgés-forgásra felébredt barlangjában Medve Pál.
- Brumma, brumma! Mi lehet ez? - indult a lakomázók felé.
Hű, de megörült a jó ételnek! Hat darabot falt fel belőle. Mikor vége lett a lakomának, örömében meghívta magához a kis sünt téli vendégnek.
A kis sün beköltzött medve Pálhoz.Pipázgattak, dominóztak, s hozzá pörkölt tökmagot rágtak.
Gabriella
2. mese
Bandi pónija
Bandinak volt egy pónija. Pirítósnak hívták. Bandi nagyon szerette a pónit, mindennap megfésülte a sörényét, gondosan ápolta a szőrét.
Bandi testvére, Pista sokat csúfolta Pirítóst.
- Túl kicsi. Semmire se lehet használni. Nem tudja átugrani a kerítést sem. Olyan kövér, sose nyersz vele versenyt.
Bandi nem törődött a csúfolódással. Pirítós kitartóan ügetett az ösvényeken, és nagyszerű barát volt. Ki akart versenyt nyerni vele?
István mégsem hagyta abba a csúfolódást. Néha még anya és apa is kinevette Pirítóst, hogy milyen jó húsban van.
- Inkább Hordónak kéne hívnod - mondta apa -, nem Pirítósnak.
Azon a karácsonyon a havazás nem akart elállni. Apa az ablakból nézte, hogy hull egyre jobban a hó.
- Ha nem áll el - mondta -, nem tudok elmenni kocsival a nagymamáért, még az ajándékokat sem tudjuk elvinni neki.
Bandi szülei minden karácsonykor ajándékokat vittek a nagymamának. Karácsonyeste a nagymama örömmel bontotta ki a csomagokat. Kisgyermekkorára emlékezett, Németországra, ahol ez volt a szokás. Karácsony első napján aztán ő jött át Bandiékhoz ebédre.
Most úgy látszott, ezt a karácsonyt ajándékok és családi ebéd nélkül, egyedül kell a nagymamának eltöltenie.
- Nagyon csalódott lesz szegény - mondta anya.
Bandinak mentő ötlete támadt. - Talán hasznát vehetnénk Pirítósnak - mondta.
István nevetni kezdett. - Ez a négylábú karácsonyi kalács? Miben tudnak segíteni?
- Karácsonyeste elviszem vele az ajándékokat - mondta Bandi. - Pirítósnak nem számít a hó. Másnap meg apa megy el Pirítóssal. Fölülteti rá nagymamát, elhozza hozzánk.
István már nem nevetett, anya és apa is gondolkodóba esett.
- Nincs olyan messze, hogy ne érnél vissza sötétedés előtt - szólt anya.
- Figyelj jól az útra! - mondta apa. - Még látható a csapás.
Bandi felült Pirítós hátára, és elindult az ajándékokkal a nagymamához.
Karácsony reggel pedig a nagymama fölvette legszebb ruháját. Fölült Pirítósra, akit apa kötőféken vezetett hazáig. Hullhatott a hó szakadásig, mégiscsak a családdal együtt fogyaszthatta el a nagymama a karácsonyi ebédet.
2010. december 2., csütörtök
1. mese
Linda Jennings: Fagy Jankó
Az Időjárás Palotájának lakói közül Fagy Jankó volt a legboldogtalanabb.- Engem senki sem szeret – panaszolta. – elhervasztom a virágokat, és az emberek, ha rájuk lehelek, dideregve mondják: „Jaj, de utálom a hideget!”
- Engem is utálnak néha az emberek – mondta az Eső…
- A parasztok szeretnek téged. Meg a kacsák is! Szeretik az emberek a havat is, hóembert építenek belőle. A gyerekek még a szélnek is örülnek, mert magasba röpíti a sárkányaikat. Csak engem nem szeret senki! – kesergett Fagy Jankó.
Karácsonyeste Fagy Jankó kiosont az Időjárás Palotájából. Lába nyomán keménnyé vált a föld, hogy szinte szikrázott. Jankó fölnyúlt a fák koronái közé, megborzongatta az ágakat, és belesett az örökzölddel, karácsonyfával ékes,, barátságos otthonokba.
- Karácsony van, én is kedveskedhetnék valamivel az embereknek – gondolta. –Mondjuk, földíszítem az ablakaikat. Akkor biztosan megszeretnek.
Egész éjszaka dolgozott. Jeges ujjaival különösnél különösebb mintákat rajzolt az üvegekre. Volt ideje, nyugodtan maradhatott, mivel karácsony másnapján is nagy volt a hideg. Kihallgathatta, mint mondanak róla az emberek.
Julika beteg volt, ágyban feküdt. Szomorúan gondolt arra, hogy emiatt lemaradt a karácsonyi finomságokról. Álomba sírta magát. Reggel, amikor fölébredt, ránézett az ablakra, és a lélegzete is elakadt a gyönyörűségtől.
- Milyen szép virágok! – kiáltotta. – Virágok és ezüstlevelek! – Mindjárt jobban érezte magát.
És így volt ez mindenütt. Futott Fagy Jankó házról-házra, hogy hallja, amint odabent a rajzait dicsérik. Mindjárt elfelejtette minden bánatát. Igen, csodálatos érzés volt, hogy az emberek őt is megszerették – és éppen most, karácsonykor.
Gabriella
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
