9. mese

Andrea Werfl: Panna kívánsága

Hideg téli este volt. Nagy pelyhekben esett a hó. A kertet, az utcákat s a közeli szántókat puha, fehér takaró fedte be. Panna csodálattal, örömtől csillogó tekintettel figyelte, hogy táncolnak alá vidáman a hópelyhek, s miként változik át a kopár, szürke, szomorú vidék varázslatos, különös világgá. Anyától tudta, hogy ilyenkor, az első hóesés idején minden gyereknek egy kívánsága teljesül. Miközben a hideg ablakhoz nyomta orrocskáját, s belehelte az üveget, azon töprengett, hogy mit is kívánhatna. Nem jutott eszébe semmi. Nagyot sóhajtva lemászott a fotel karfájáról, ahol eddig térdelt, s kiment a konyhába.
Anya és Gyuri beszélgettek, miközben a sütőben sült az édes húsú, finom tök, a serpenyőben pirult a gesztenye, a kannában eperillatú tea gőzölgött. A két felnőtt állt a tűzhely mellett, s láthatólag nem vették észre, hogy őket figyeli. A lámpa narancsos fénye szinte mosolyogva ölelte körbe kettejüket, s Panna úgy döntött, hogy nekik nem kívánhat semmit, mert mindenük megvan.
Az előszobában megkereste a szépen faragott sámlit, odahúzta a kályhához és leült.
– Mit kívánhatnék, Kályhácskám? Amit én szeretnék, azt a Karácsonyi tündérek és Moha bácsi elhozza, mert Anya szerint jó gyerek voltam. Persze annyi, de annyi minden van még, amire vágyom! Számtalan játék, sok-sok érdekes, izgalmas könyv, kifestő, festék, illatos gyurma, filctoll… Mégis… kívánni szeretnék valamit! Valami mást!
A cserépkályha elgondolkodva duruzsolt. A belsejében égő tűz ropogva fellobbant, majd így szólt:
– Panna, tudom jól, hogy minden kisgyereknek számtalan vágya, kívánsága van. A világ színes, érdekes, tele van csodákkal, felfedeznivaló is akad benne épp elég. Tudom azt is, hogy szíved szerint az egész világot kérnéd! Mégis… bizonyára van valahol a szíved egyik titkos zugában olyan kívánság, amely nem játék után sóvárog. Gondolkodj egy kicsit!
– Jaj, Kályhácska! Nem jut eszembe semmi! – elszontyolodva simogatta meg a kályha meleg oldalát. Hozzábújt, fejét nekitámasztotta.
– Ne szomorkodj, Pannám! Érzem én, hogy ezt az egy kívánságodat nem pazarolod el, s olyasmit kívánsz majd, amely igazán a szívedből fakad!
Ekkor jutott eszébe GombóC, a makacs, öntörvényű fekete cica. Az önfejű kisállat fogta magát egy novembervégi napon és vándorbotot ragadva, nagy titokban világgá ment. Hogy hová ment, s miért mondott búcsút otthonának, csak Heki kutya tudta, de ő mélyen hallgatott, ha vallatóra fogták. GombóC távozásával mély szomorúságot okozott hármójuknak. Napokig keresték, hetekig szólongatták, s ha a faluban egy hozzá hasonló cicát láttak kóborolni, mindig azt hitték, hogy Ő az. Futottak utána, hiába… Minden alkalommal csalódottan vették tudomásul, hogy nem GombóCra akadtak rá.
Esténként sírdogálva faggatta anyját, hogy miért hagyta el őt a játszópajtása, miért ment világgá, amikor szereti és sokat játszott vele. Nagyon nehezen csitult benne a fájdalom, a bánat. Igazából sosem felejtette el, sokat álmodott vele, róla. Sokszor eszébe jutott, hogy merre járhat, mit csinálhat. Anya azt mondta, hogy bizonyára hívta a nagyvilág, a kóborló macskák csábították titkos, rejtélyes utakra vagy az új és idegen szagok, illatok, a szélben zörgő-sustorgó kukoricás hívták kalandra.
– Ugye, nincs semmi baja GombóCnak? – kérdezte egy estén.
– GombóC talpraesett, bátor cicus, Pannácskám! Tud vigyázni magára! Ne félj, nem esik bántódása!
– Miért nem akar hazajönni? Odakint hideg van, esik az eső, fúj a szél! Nemsokára itt a tél! Nem játszik vele senki! Nem simogatja, ápolja, óvja, eteti-itatja senki sem! És ha beteg lesz? Vagy ha nem talál ennivalót?
– Talán már Ő is bánja, hogy elment. Talán már visszavágyik! Hidd el, hazatér egy napon!
– Nem is szeret minket, úgy elment! – zokogta anyja ölébe akkor, lefekvés előtt.
Most, hogy eszébe jutott ez az emlék, újra könnybe lábadt a szeme. Hiányzott neki a kiscica. Nem tudta, hogy felejthette el Őt!
– Tudom már, Kályhácska! Tudom, mit kívánok!
– Igen? No, és mit kívánsz a táncoló hópelyhektől? Súgd meg nekem!
Panna megsúgta a duruzsoló kályhának a titkos kívánságát.
– Szaladj, Panna! Kérd meg a hópelyheket, hogy teljesítsék!
Felugrott a sámliról, s a felnőtteket elsodorva odaszaladt az ablakhoz. Behunyta szemeit, s némán mormolva útjára bocsájtotta a kívánságát.

Szenteste napja volt. A gerendaházat fenyőfa-, sült- és cukorillat járta át meg át. Kályhácska is vidáman dalolt. Csodaszép volt a karácsonyi ünneplőbe öltöztetett fácska tündöklő díszeivel, apró lámpafüzérével! Ágai alatt ajándékok várták a pillanatot, amikor feltárhatják, mit is rejtenek. Panna azonban mégsem volt felhőtlenül boldog. Nyughatatlanul szaladt egyik ablaktól a másikig. Leste a kertet, az utat, hogy vajon GombóC jön-e már?
Ám a cica nem tűnt fel sem a kerti utacska hólepte kövein, sem a pecu* ajtajában. Borzas fejecskéje nem bukkant elő sehonnan…
– Mi a baj, Panna? – kérdezgették, de nem felelt. Lassú mozdulattal bontogatta ajándékait, de figyelme minduntalan elkalandozott. Egész valójával feszülten figyelt. Egy hangra várt…
Már-már letett arról, hogy ma magához ölelheti elkódorgott pajtását, amikor odakintről halk és reszkető nyávogásra lett figyelmes!
– Anya! Anya! Gyuri! Hazatért GombóC! – sikkantotta boldogan és az ajtóhoz perdült.
Gyuri és Anya követték. Legnagyobb meglepetésükre a feltáruló ajtó fénypászmájában ott kuporgott GombóC. Mancsai közt megviselt batyu, babos kendőből kötve. Nyakában egy rongydarab, amolyan sálféle.
– Miááááúúúú! Pannácska, hazajöttem! – nyávogta s óriási sárga szemeivel bűnbánóan nézett rájuk. A kislány könnybelábadt szemmel felnyalábolta.
– Látod, látod! Ha nem mégy világgá, akkor Anya köthetett volna neked egy szépséges sálat meg sapkát! Most nem reszketnél, fáznál! Nagyon hiányoztál, csavargó! – magához ölelve bevitte a nappaliba. Meleg takaróba burkolta, tejet adott neki, s egy ínycsiklandóan finom krinolint tett elébe. Boldogan figyelte, ahogy GombóC falatozik.
– Jó itthon lenni, miáááú!
– Mesélsz majd arról, hogy merre jártál?
– Igen! Miááááúúú! – felelte a cica s lefetyelni kezdte a langyos tejet.
Panna most már igazán boldog volt. Teljesült a kívánsága.

Gyorsan repült az idő. Panna karácsonykor tovább maradhatott fenn, de eljött az idő, amikor végetért a játék és ágyba kellett bújnia. Helyére vitte GombóCot, elköszönt tőle, majd bemászott az ágyába és a takarója alá kucorodott. Anya meséje után jó éjszakát kívántak egymásnak, s a felnőttek is lefekvéshez kezdtek készülődni. Panna csak forgolódott, töprengett. Hiába volt álmos és ásított nagyokat, nyugtalanította egy kérdés. Végül felült az ágyban.
– Anya! Most már együtt maradunk örökre? Te, Gyuri, GombóC, Heki és én? Senki nem megy többé világgá? – kérdezte.
A felnőttek összenéztek. Odaléptek hozzá és megsimogatták a fejét.
Mielőtt válaszolhattak volna a kérdésére, álomport hintett szemeire a mélyülő est. Elaludt…

forrás: Csiribiri


Gabriella