Linda Jennings: Fagy Jankó
Az Időjárás Palotájának lakói közül Fagy Jankó volt a legboldogtalanabb.- Engem senki sem szeret – panaszolta. – elhervasztom a virágokat, és az emberek, ha rájuk lehelek, dideregve mondják: „Jaj, de utálom a hideget!”
- Engem is utálnak néha az emberek – mondta az Eső…
- A parasztok szeretnek téged. Meg a kacsák is! Szeretik az emberek a havat is, hóembert építenek belőle. A gyerekek még a szélnek is örülnek, mert magasba röpíti a sárkányaikat. Csak engem nem szeret senki! – kesergett Fagy Jankó.
Karácsonyeste Fagy Jankó kiosont az Időjárás Palotájából. Lába nyomán keménnyé vált a föld, hogy szinte szikrázott. Jankó fölnyúlt a fák koronái közé, megborzongatta az ágakat, és belesett az örökzölddel, karácsonyfával ékes,, barátságos otthonokba.
- Karácsony van, én is kedveskedhetnék valamivel az embereknek – gondolta. –Mondjuk, földíszítem az ablakaikat. Akkor biztosan megszeretnek.
Egész éjszaka dolgozott. Jeges ujjaival különösnél különösebb mintákat rajzolt az üvegekre. Volt ideje, nyugodtan maradhatott, mivel karácsony másnapján is nagy volt a hideg. Kihallgathatta, mint mondanak róla az emberek.
Julika beteg volt, ágyban feküdt. Szomorúan gondolt arra, hogy emiatt lemaradt a karácsonyi finomságokról. Álomba sírta magát. Reggel, amikor fölébredt, ránézett az ablakra, és a lélegzete is elakadt a gyönyörűségtől.
- Milyen szép virágok! – kiáltotta. – Virágok és ezüstlevelek! – Mindjárt jobban érezte magát.
És így volt ez mindenütt. Futott Fagy Jankó házról-házra, hogy hallja, amint odabent a rajzait dicsérik. Mindjárt elfelejtette minden bánatát. Igen, csodálatos érzés volt, hogy az emberek őt is megszerették – és éppen most, karácsonykor.
Gabriella
Mennyire kedves!
VálaszTörlésangela